Erdei Zoltán* írása
A megvádolt Béres József |
Lassan fél évszázada annak, hogy Csoóri Sándor
megállapította: társadalmi életünkben a félmegoldások örökösen ismétlődnek,
szellemi életünket pedig folyamatosan a végletektől való örökös tartózkodás
jellemzi. S hozzáfűzte: „Ezt bizonyítja
az is, hogy nincsenek se nagy színpadi tragédiáink, se vérmes, dévaj,
boszorkányos vígjátékaink.”
Azt hiszem, vitán felül áll, hogy Hubay Miklós
nagyreményű jóslata Fazekas István drámaírói lehetőségeiről meglehetősen rövid
idő alatt beteljesedni látszik. A Kis
Károly, az Elvira, A megvádolt és a Kegyelmet nem kérek! című – magasfeszültségű és a
konfliktuskibontási negációkhoz és konjunkciókhoz modern értelemben ragaszkodó –
színdarabok szerzőjéről bizton kijelenthetjük: olyan költő áll előttünk, aki a
magyar dráma fontosságát és jelentőségét nagy erővel képes ismét hangsúlyozni. Írói
vakmerőségét korlátlan szabadságvágya és megbántott igazságérzete táplálja, nem
tartózkodik sem a végletektől, sem pedig a végleges megoldások felmutatásától. Nem
pepecsel, nem hezitál, hiszen Fazekas teljes bizonyossággal tisztában van
azzal, hogy „a színház hatáslehetőség
terén túltesz minden más művészeten, és a tömegben kritikátlan néző bármilyen
tendenciájú színpadi akcióra könnyen rezonál”.
A felsorolt drámák dramaturgiailag és szcenikailag
annyi nóvumot hoztak, hogy ezek immanens értelmezésével a kortárs színpadi
rendezés új fejezete is elkezdődhet. Elkezdődhet? Valójában már el is
kezdődött! A Béres József kutató meghurcoltatását bemutató történelmi drámát (A megvádoltat) ugyanis az idén –
színháztörténeti érdekesség, hogy éppen egyszerre – két társulat is színpadra
vitte (egymástól függetlenül). S mindkettő mennyi szakmai eredetiséggel!
A Fazekas által hozott nóvumokat elementárisabban
használja föl Kerényi Imre, aki a világhírű rákkutatóról szóló darabot az
Újszínház nagyszínpadára vitte. A dramaturgiai nóvumokhoz újabb nóvumokat rak,
s ez akkor is igaz, ha esetenként stilizál. Kerényi nem ad esélyt a nézőnek a dilemmára
a jó és a rossz eldöntésében, ám dramaturgiailag úgy építkezik, hogy a néző egy
percig sem maradhat közömbös: a látvány, a hatalmas történelmi tabló minden
esetben azt a célt szolgálja, hogy állásfoglalásra késztesse a jó ügy sikerének
érdekében. Kerényi tudatosítja a közönséggel, hogy amit lát, a színház, nem
pusztán ars poetica, hanem erkölcsi
hatalom is. Elegánsan és attraktív módon valósítja meg Fazekas eredeti
elképzelését az osztott színpadról, s mert a történelmi háttér felfestése nála
lényegesen esszenciálisabb, mint a főhős belső életének ábrázolása, a darabot –
a szerzővel és a darabot felvállaló Dörner György művészeti igazgatóval egyetértésben
– Béres hívócímmel tűzte műsorra.
Talán nem is a megírt színdarabhoz, hanem éppen ehhez a hívócímhez kereste a
főhőst alakító színészt, midőn a választása Koncz
Gáborra esett.
Az írott műnek a nyelvi robosztusságát jelzi, hogy az mindkét
rendezői felfogással flexibilis tud lenni: a téma mindkét színpadon egyben
anatéma is. A közönség (s természetesen az olvasó is) megkapja azt a frenetikus
élményt, hogy a hatalmi eszmék trónfosztása a szellemi és morális küzdelmeken
túl minden esetben hús-vér kérdés, mondhatni: a sartre-i értelemben vett
létharc. A nyelvi erőn kívül segíti ennek megvalósulását, hogy a szerző nagyon
is tisztában van azzal: az „igazsághoz mindig eleven út vezet”. Szophoklész
Antigonéját elemezve drámaírói hitvallásáról ír, midőn így fogalmaz: „… mint
egy bírónak, úgy kell eljárnunk a körülmények vizsgálatában, nem feledve azt,
hogy a bíró erkölcse: az ítélete. Tehát: benső értékeink megóvása és
kiteljesedése érdekében egyáltalán nem közömbös az, hogy milyen következtetésre
jutunk. Ki vétkezett, és ki ellen? Mi az ősi átok? A végzet valóban
elkerülhetetlen? Tanítóinktól tudjuk, hogy a tragédiákat általában az okozza,
hogy valaki a végzettel szembeszáll. Valóban ez a tragédia igazi oka? Hajdani
bölcsek szerint a végzet sorsunkba van írva: ezért fontos tudni, hogy mi
történt őseinkkel, mi történik velünk. Balga, aki azt hiszi, hogy nincs közünk
elődeink vagy utódaink sorsához. Hiszen nemcsak a gének, de elődeink tettei
ugyanúgy meghatározói életünknek, mint saját döntéseink.” (Fazekas István:
Antigoné, avagy a vér parancsa) Ezzel a felfogással – az eltérő rendezői karakter ellenére is – mind
Árkosi, mind pedig Kerényi teljesen azonosult. És ez az azonosulás egyikőjüknek
sem lehetett nehéz, mivel ez a drámaírói hitvallás explicite ott van Fazekas
mindegyik drámájában. Folyamatosan ezzel szembesíti az olvasót, s írói
szándékai szerint még markánsabban akarja ezzel szembesíteni a nézőt, hiszen
sok esetben a zárójeles dramaturgiai utasítások is ennek irányába mutatnak.
Kerényi és Árkosi ezt a szembesítést akként hajtják végre, hogy mindketten
hajszálpontosan tudják: a színpadon játszódó esemény egyik legfontosabb célja
az, amit egyébként Bergson a művészet egyik legfontosabb kritériumaként
fogalmazott meg: elaltatni személyiségünk ellenálló-képességét. Egyértelműen
kijelenthetjük, hogy a mű színpadi életre keltésének megszervezése mindkét
rendezőnek tökéletesen sikerült. Az írott szöveggel és magával a mű
kvintesszenciájával való összehangoltság és stílusbeli egység kirobbanó sikert
aratott mindkét színpadon. Pedig mindkét rendezőnek alapdilemmája volt: valóban
drámai hős-e az a csak kutatásaival foglalkozó, törvénytisztelő és törvényes
megoldásokat kereső dr. Béres József, akiről Fazekas István A megvádolt
főalakját mintázta?
Fazekas zsigereiben is tudja, hogy a történelmi
drámában az igazi költészet csak akkor szólalhat meg, ha valós eseményekre épül
maga a cselekmény, s ha az ábrázolt konfliktusok a valóságban ismerten is
megvoltak (vagy fel nem tártan is meg kellett lenniük), s mert ennek
megfelelően írja meg Béres József valódi küzdelmeit, a téma körül (s ezáltal
önmaga körül is) lesöpri a would-be poet-okat. Ám Béres hősiességét csak
akkor ismerhetjük fel, ha a Béres konfliktusán kívül a betegség és az egészség,
az élet és a halál konfliktusát is megismerjük, melyeknek a kutató
meghurcoltatásaival együtt ténylegesen is az epicentrumába kerül. A kassai
leukémiás kislány gyógyulása hiteles történelmi adat. Béres küzdelme csak ilyen
adalékok ismeretében válik érthetővé, hiszen ezek nélkül csak egy búsképű magyar
Don Quijote lehetne belőle. Ezért fut a
cselekmény két főszálon, ezért a párhuzamos színpadtechnika, az osztott
színpad. Ez a lehetőség pedig eleve adja a többit is: az élet nagy
konfliktusainak kiábrázolását. S mindezekhez a kassai kislány sorsa felkínál a
szerzőnek még egy lehetőséget: a kisebbségi magyar léthelyzet bemutatását.
S
most álljunk meg egy szóra! Ennyi minden volna Béres József sorsában? Nem! Béres
József sorsa van benne mindezekben. A korban, a megosztott és szétszabdalt
magyar társadalomban, a defektes szocializmusban. A Béres Józsefről szóló
színdarab éppen ezért lesz vérbeli történelmi dráma: a történelmi drámaírói
hagyományokat valóban megújító színdarab! Béres harca ily módon nem pusztán a
kisember harca a törvénytelen hatalommal, hanem az Igazság küzdelme a Hazugsággal.
Ezért veszélyezteti a léte a szocialista hatalmat, s éppen ezért lesz egész
léte a tét. Megállapíthatjuk tehát: egy originált közép-európai
egzisztencialista dráma is egyben az üldözött rákkutató és a kassai kislány
története. Valódi létharc – sartre-i
értelemben.
Mindkét
rendezői felfogásból hiányolom, hogy a darab teológiai üzenetét, az áruló
árulását feloldó zárómotívumot (a szakmai körökben máris elhíresült „asztaljelenetet”) kihagyták, s szimbolikusabb
megoldással helyettesítették. Pedig a végjátékból ennek a momentumnak az
elhagyása a legveszélyesebb, hiszen a színdarab ábrázolási problémái között a
legkeményebb dió a meggyógyult kassai kislánynak a Béres elleni büntetőeljárás
kellős közepébe való betoppanása. Itt minden szónak, minden mozdulatnak különös
jelentősége van, különben meseszerűvé válhat a valóság! Árkosi, aki a
kamaraszínházi játékstílusnak megfelelően a legkisebb részletekbe menően
árnyalt színészi játékot dolgozott ki, ezt úgy oldja meg, hogy az „asztaljelenetet” kiváltja egy „labdajelenettel”. A meggyógyult kislány
labdázgatva megy be Béresékhez, ahol éppen a megvádolt kihallgatása zajlik, s a
gyógyulás tényét közlő kislány az ügyésszel való rövid replikázása után a
labdát a töprengő ügyész kezébe dobja. A kislány megjelenése és deus ex machina-jellegű beavatkozása így
életszerű marad, ám ez a jelenet a Bérest eláruló Simont nem oldozza fel.
Árkosinál a kislány belép Béres mellé a bajok és konfliktusok epicentrumába, s
mindenkinek egy új értelmezést kínál a létet, s a történteket illetően,
különösen a Bérest megvádoló ügyésznek. Kerényi – mivel nála Béres alakja
statikus – nem foglalkozik azzal, hogy a kislány beavatkozása nem deus ex machina-szerű, hanem maga a deus ex machina, mivel ebben a rendezői felfogásban
ez is természetes.
Fazekas
István színdarabja mindkét színházban hatalmas közönségsikert aratott. Nyílván,
ehhez nemcsak a jól megírt dráma, nemcsak a kiváló rendezői munka kellett,
hanem kellett a színpadon legfontosabb is: a színészek játéka! Kecskeméten a
Bérest alakító Hegedűs Zoltánon kívül Orth
Péter (Ügyész), Danyi Judit
(Ágika), Fazakas Géza (Komlós
Sándor), Réti Erika (Bözsi mama), Sirkó László (Havas), Csombor Teréz (Rózsa) és Ferencz Bálint (Szemcsák) nagyszerű
játéka tette frenetikussá az előadást, de tegyük hozzá mindegyik szereplő
nagyot alakított! (Kár, hogy akkor vették le a színpadról, amikor már
mindenkiben teljesen megérett a játék!) Az Újszínházban Bérest a már említett Koncz Gábor alakítja, akitől ha némileg
szokatlan is ez a szerep, de nem idegen, s a belőle áradó erő és nyugalom
tökéletes összhangban van Kerényi elképzelésével. Az Ágikát alakító Timkó Eszter a premieren még néha
teátrális hebegésekbe csúszott bele, ám az ötödik előadáson már pontosan tudta
a dolgát, s a teatralitás helyett hitelesen jeleníti meg a nő botlását,
megrendítően az anya fájdalmát és lázadását. Rendkívül magával ragadó Szakács Tibor (Komlós Sándor), ifj. Jászai László (Havas), Tordai Teri (Bözsi mama), Prokopiusz Fanni és Ambrus Kincső (Katinka), Bordán
Irén (Rózsa), Mihályi Győző
(Szúró), Kautzky Armand (Váncsa) és Almási Sándor (Dongó) játéka. Az egész
társulat parádés, talán Esztergályos
Cecília (Katalin, Béres felesége) és Nagy
Zoltán (Kaponyás bácsi) játéka gyengébb a kelleténél. Mindenesetre A megvádolt szereplőit alakító színészek
erőteljes bizonyosságait adják annak, hogy a színész művészete nem pusztán
reprodukáló vagy interpretáló, hanem teremtő művészet is.
Fazekas
István A megvádolt megjelenésekor ezt
írta könyvének borítójára: „Béres
József sorsában nem az a legmegrázóbb, hogy az igaz és elnyomott ügyért
szembeszáll a hamis vádlókat és hamis tanúkat ellene uszító romlott erőkkel. A
valódi földindulást az okozza, hogy felismeri: az igazság a szeretet
szinonimája. Ennek a felismerésnek eredtem én a nyomába.” Ennek a
felismerésnek – Árkosi Árpád és Kerényi Imre jóvoltából – egyre többen a
nyomába eredhetünk, s a meghurcolt Béres József sorsát megismerve nemcsak a
magunk sorsán, hanem a megvádolt földi léten is marad még tűnődnivalónk!
* A szerző filozófus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése