2017. január 6., péntek

A meghurcolt Béres és a megvádolt földi lét

 Erdei Zoltán* írása


A megvádolt Béres József
Lassan fél évszázada annak, hogy Csoóri Sándor megállapította: társadalmi életünkben a félmegoldások örökösen ismétlődnek, szellemi életünket pedig folyamatosan a végletektől való örökös tartózkodás jellemzi. S hozzáfűzte: „Ezt bizonyítja az is, hogy nincsenek se nagy színpadi tragédiáink, se vérmes, dévaj, boszorkányos vígjátékaink.”

Azt hiszem, vitán felül áll, hogy Hubay Miklós nagyreményű jóslata Fazekas István drámaírói lehetőségeiről meglehetősen rövid idő alatt beteljesedni látszik. A Kis Károly, az Elvira, A megvádolt és a Kegyelmet nem kérek! című – magasfeszültségű és a konfliktuskibontási negációkhoz és konjunkciókhoz modern értelemben ragaszkodó – színdarabok szerzőjéről bizton kijelenthetjük: olyan költő áll előttünk, aki a magyar dráma fontosságát és jelentőségét nagy erővel képes ismét hangsúlyozni. Írói vakmerőségét korlátlan szabadságvágya és megbántott igazságérzete táplálja, nem tartózkodik sem a végletektől, sem pedig a végleges megoldások felmutatásától. Nem pepecsel, nem hezitál, hiszen Fazekas teljes bizonyossággal tisztában van azzal, hogy „a színház hatáslehetőség terén túltesz minden más művészeten, és a tömegben kritikátlan néző bármilyen tendenciájú színpadi akcióra könnyen rezonál”.

A felsorolt drámák dramaturgiailag és szcenikailag annyi nóvumot hoztak, hogy ezek immanens értelmezésével a kortárs színpadi rendezés új fejezete is elkezdődhet. Elkezdődhet? Valójában már el is kezdődött! A Béres József kutató meghurcoltatását bemutató történelmi drámát (A megvádoltat) ugyanis az idén – színháztörténeti érdekesség, hogy éppen egyszerre – két társulat is színpadra vitte (egymástól függetlenül). S mindkettő mennyi szakmai eredetiséggel!

A darab ősbemutatójára Kecskeméten, a Katona József Színház Kelemen László Kamaraszínházában került sor. Rendezője, Árkosi Árpád egy újságírói kijelentésre reagálva korábban ezt a szigorú konfessziót fogalmazta meg: „A cinizmus és a reménytelenség poklában lelke mélyén mindenki azt várja, hogy az emberiség egyszer csak felébred, és rádöbben, hogy ez az önpusztító létezési forma nem folytatható tovább.” Tegyük hozzá: Árkosi eddigi rendezői munkásságát egyértelműen jellemzi az a fajta művészi felfogás, hogy egy műnek a színpadi megjelenítésében a szuggesztív „ránk hatás” a legfontosabb, tehát az, hogy megfeledkezzünk individuum voltunkból kiáradó mindenfajta esendőségünkről, és a darab szemlélése közben, annak aktív részeseivé válva, elfeledjük a hétköznapiságot. És ekképpen érje el lelkünket a katarzis, vagyis az emberi „magafelejtkezés mámorában” megvalósuló metafizikai valóság: a megtisztulás. Árkosi a kisszínpad minden lehetőségét kihasználva a Béres József meghurcoltatásáról szóló történelmi drámát valóban olyan közel hozza hozzánk, hogy a nézőtéren ülő néző nemcsak szemlélője, hanem – mindenfajta interaktivitás nélkül – egyszersmind aktív részese is lesz a kutató munkásságának és hányattatásainak.


A főhőst alakító Hegedűs Zoltán pedig olyan hitelesen eleveníti meg Béres alakját, melyre már régen volt példa legújabb kori színjátszásunkban, s ez az önfeledt játék egyben igazolja Árkosi rendezői misszióját is, magyarán azt a törekvést, hogy a nagy irodalmi érték nagy teátrális értékkel párosuljon. Árkosinak a megírt darabot illetően csupán a Fazekas által elképzelt osztott színpaddal volt baja, hiszen a kisszínpad erre eleve alkalmatlan, ám a pergő jelenetváltásokkal és a közbülső zenei betétekkel ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy a linearitás egy pillanatra sem teszi fakóbbá a remekül megírt (a történet vertikalitásában horizontális tereket is felmutató) színdarabot. 

A Fazekas által hozott nóvumokat elementárisabban használja föl Kerényi Imre, aki a világhírű rákkutatóról szóló darabot az Újszínház nagyszínpadára vitte. A dramaturgiai nóvumokhoz újabb nóvumokat rak, s ez akkor is igaz, ha esetenként stilizál. Kerényi nem ad esélyt a nézőnek a dilemmára a jó és a rossz eldöntésében, ám dramaturgiailag úgy építkezik, hogy a néző egy percig sem maradhat közömbös: a látvány, a hatalmas történelmi tabló minden esetben azt a célt szolgálja, hogy állásfoglalásra késztesse a jó ügy sikerének érdekében. Kerényi tudatosítja a közönséggel, hogy amit lát, a színház, nem pusztán ars poetica, hanem erkölcsi hatalom is. Elegánsan és attraktív módon valósítja meg Fazekas eredeti elképzelését az osztott színpadról, s mert a történelmi háttér felfestése nála lényegesen esszenciálisabb, mint a főhős belső életének ábrázolása, a darabot – a szerzővel és a darabot felvállaló Dörner György művészeti igazgatóval egyetértésben – Béres hívócímmel tűzte műsorra. Talán nem is a megírt színdarabhoz, hanem éppen ehhez a hívócímhez kereste a főhőst alakító színészt, midőn a választása Koncz Gáborra esett.


A Kerényinél a cselekmények fix pontja, hiszen lényegében minden a diadaláért történik, ezért a főhős nála csakis statikus lehet. Béres alakja körül úgy rendeződnek és simulnak ki a történet szálai (az elrendeződést illetően maguk a szereplők is), ahogyan egy hatalmas mágneskő vonzáskörében a vasreszelékek.
Az írott műnek a nyelvi robosztusságát jelzi, hogy az mindkét rendezői felfogással flexibilis tud lenni: a téma mindkét színpadon egyben anatéma is. A közönség (s természetesen az olvasó is) megkapja azt a frenetikus élményt, hogy a hatalmi eszmék trónfosztása a szellemi és morális küzdelmeken túl minden esetben hús-vér kérdés, mondhatni: a sartre-i értelemben vett létharc. A nyelvi erőn kívül segíti ennek megvalósulását, hogy a szerző nagyon is tisztában van azzal: az „igazsághoz mindig eleven út vezet”. Szophoklész Antigonéját elemezve drámaírói hitvallásáról ír, midőn így fogalmaz: „… mint egy bírónak, úgy kell eljárnunk a körülmények vizsgálatában, nem feledve azt, hogy a bíró erkölcse: az ítélete. Tehát: benső értékeink megóvása és kiteljesedése érdekében egyáltalán nem közömbös az, hogy milyen következtetésre jutunk. Ki vétkezett, és ki ellen? Mi az ősi átok? A végzet valóban elkerülhetetlen? Tanítóinktól tudjuk, hogy a tragédiákat általában az okozza, hogy valaki a végzettel szembeszáll. Valóban ez a tragédia igazi oka? Hajdani bölcsek szerint a végzet sorsunkba van írva: ezért fontos tudni, hogy mi történt őseinkkel, mi történik velünk. Balga, aki azt hiszi, hogy nincs közünk elődeink vagy utódaink sorsához. Hiszen nemcsak a gének, de elődeink tettei ugyanúgy meghatározói életünknek, mint saját döntéseink.” (Fazekas István: Antigoné, avagy a vér parancsa) Ezzel a felfogással – az eltérő rendezői karakter ellenére is – mind Árkosi, mind pedig Kerényi teljesen azonosult. És ez az azonosulás egyikőjüknek sem lehetett nehéz, mivel ez a drámaírói hitvallás explicite ott van Fazekas mindegyik drámájában. Folyamatosan ezzel szembesíti az olvasót, s írói szándékai szerint még markánsabban akarja ezzel szembesíteni a nézőt, hiszen sok esetben a zárójeles dramaturgiai utasítások is ennek irányába mutatnak. Kerényi és Árkosi ezt a szembesítést akként hajtják végre, hogy mindketten hajszálpontosan tudják: a színpadon játszódó esemény egyik legfontosabb célja az, amit egyébként Bergson a művészet egyik legfontosabb kritériumaként fogalmazott meg: elaltatni személyiségünk ellenálló-képességét. Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a mű színpadi életre keltésének megszervezése mindkét rendezőnek tökéletesen sikerült. Az írott szöveggel és magával a mű kvintesszenciájával való összehangoltság és stílusbeli egység kirobbanó sikert aratott mindkét színpadon. Pedig mindkét rendezőnek alapdilemmája volt: valóban drámai hős-e az a csak kutatásaival foglalkozó, törvénytisztelő és törvényes megoldásokat kereső dr. Béres József, akiről Fazekas István A megvádolt főalakját mintázta?

Fazekas zsigereiben is tudja, hogy a történelmi drámában az igazi költészet csak akkor szólalhat meg, ha valós eseményekre épül maga a cselekmény, s ha az ábrázolt konfliktusok a valóságban ismerten is megvoltak (vagy fel nem tártan is meg kellett lenniük), s mert ennek megfelelően írja meg Béres József valódi küzdelmeit, a téma körül (s ezáltal önmaga körül is) lesöpri a would-be poet-okat. Ám Béres hősiességét csak akkor ismerhetjük fel, ha a Béres konfliktusán kívül a betegség és az egészség, az élet és a halál konfliktusát is megismerjük, melyeknek a kutató meghurcoltatásaival együtt ténylegesen is az epicentrumába kerül. A kassai leukémiás kislány gyógyulása hiteles történelmi adat. Béres küzdelme csak ilyen adalékok ismeretében válik érthetővé, hiszen ezek nélkül csak egy búsképű magyar Don Quijote lehetne belőle. Ezért fut a cselekmény két főszálon, ezért a párhuzamos színpadtechnika, az osztott színpad. Ez a lehetőség pedig eleve adja a többit is: az élet nagy konfliktusainak kiábrázolását. S mindezekhez a kassai kislány sorsa felkínál a szerzőnek még egy lehetőséget: a kisebbségi magyar léthelyzet bemutatását.
S most álljunk meg egy szóra! Ennyi minden volna Béres József sorsában? Nem! Béres József sorsa van benne mindezekben. A korban, a megosztott és szétszabdalt magyar társadalomban, a defektes szocializmusban. A Béres Józsefről szóló színdarab éppen ezért lesz vérbeli történelmi dráma: a történelmi drámaírói hagyományokat valóban megújító színdarab! Béres harca ily módon nem pusztán a kisember harca a törvénytelen hatalommal, hanem az Igazság küzdelme a Hazugsággal. Ezért veszélyezteti a léte a szocialista hatalmat, s éppen ezért lesz egész léte a tét. Megállapíthatjuk tehát: egy originált közép-európai egzisztencialista dráma is egyben az üldözött rákkutató és a kassai kislány története. Valódi létharc – sartre-i értelemben.
Mindkét rendezői felfogásból hiányolom, hogy a darab teológiai üzenetét, az áruló árulását feloldó zárómotívumot (a szakmai körökben máris elhíresült „asztaljelenetet”) kihagyták, s szimbolikusabb megoldással helyettesítették. Pedig a végjátékból ennek a momentumnak az elhagyása a legveszélyesebb, hiszen a színdarab ábrázolási problémái között a legkeményebb dió a meggyógyult kassai kislánynak a Béres elleni büntetőeljárás kellős közepébe való betoppanása. Itt minden szónak, minden mozdulatnak különös jelentősége van, különben meseszerűvé válhat a valóság! Árkosi, aki a kamaraszínházi játékstílusnak megfelelően a legkisebb részletekbe menően árnyalt színészi játékot dolgozott ki, ezt úgy oldja meg, hogy az „asztaljelenetet” kiváltja egy „labdajelenettel”. A meggyógyult kislány labdázgatva megy be Béresékhez, ahol éppen a megvádolt kihallgatása zajlik, s a gyógyulás tényét közlő kislány az ügyésszel való rövid replikázása után a labdát a töprengő ügyész kezébe dobja. A kislány megjelenése és deus ex machina-jellegű beavatkozása így életszerű marad, ám ez a jelenet a Bérest eláruló Simont nem oldozza fel. Árkosinál a kislány belép Béres mellé a bajok és konfliktusok epicentrumába, s mindenkinek egy új értelmezést kínál a létet, s a történteket illetően, különösen a Bérest megvádoló ügyésznek. Kerényi – mivel nála Béres alakja statikus – nem foglalkozik azzal, hogy a kislány beavatkozása nem deus ex machina-szerű, hanem maga a deus ex machina, mivel ebben a rendezői felfogásban ez is természetes.

A szerző Fazekas István a feleségével, Kecskeméten, a darab ősbemutatóján

A konfliktusok epicentrumában Kerényinél maga a jó van, s az ügyészi letartóztatás dilemmájának pillanatban az magával a megvádolt hús-vér Béressel azonos, aki magához vonzza a meggyógyult kislányt is, akinek megérkezésével a jó nyomban diadalt arat, a rossz pedig megszégyenül.

Fazekas István színdarabja mindkét színházban hatalmas közönségsikert aratott. Nyílván, ehhez nemcsak a jól megírt dráma, nemcsak a kiváló rendezői munka kellett, hanem kellett a színpadon legfontosabb is: a színészek játéka! Kecskeméten a Bérest alakító Hegedűs Zoltánon kívül Orth Péter (Ügyész), Danyi Judit (Ágika), Fazakas Géza (Komlós Sándor), Réti Erika (Bözsi mama), Sirkó László (Havas), Csombor Teréz (Rózsa) és Ferencz Bálint (Szemcsák) nagyszerű játéka tette frenetikussá az előadást, de tegyük hozzá mindegyik szereplő nagyot alakított! (Kár, hogy akkor vették le a színpadról, amikor már mindenkiben teljesen megérett a játék!) Az Újszínházban Bérest a már említett Koncz Gábor alakítja, akitől ha némileg szokatlan is ez a szerep, de nem idegen, s a belőle áradó erő és nyugalom tökéletes összhangban van Kerényi elképzelésével. Az Ágikát alakító Timkó Eszter a premieren még néha teátrális hebegésekbe csúszott bele, ám az ötödik előadáson már pontosan tudta a dolgát, s a teatralitás helyett hitelesen jeleníti meg a nő botlását, megrendítően az anya fájdalmát és lázadását. Rendkívül magával ragadó Szakács Tibor (Komlós Sándor), ifj. Jászai László (Havas), Tordai Teri (Bözsi mama), Prokopiusz Fanni és Ambrus Kincső (Katinka), Bordán Irén (Rózsa), Mihályi Győző (Szúró), Kautzky Armand (Váncsa) és Almási Sándor (Dongó) játéka. Az egész társulat parádés, talán Esztergályos Cecília (Katalin, Béres felesége) és Nagy Zoltán (Kaponyás bácsi) játéka gyengébb a kelleténél. Mindenesetre A megvádolt szereplőit alakító színészek erőteljes bizonyosságait adják annak, hogy a színész művészete nem pusztán reprodukáló vagy interpretáló, hanem teremtő művészet is.
Fazekas István A megvádolt megjelenésekor ezt írta könyvének borítójára: „Béres József sorsában nem az a legmegrázóbb, hogy az igaz és elnyomott ügyért szembeszáll a hamis vádlókat és hamis tanúkat ellene uszító romlott erőkkel. A valódi földindulást az okozza, hogy felismeri: az igazság a szeretet szinonimája. Ennek a felismerésnek eredtem én a nyomába.” Ennek a felismerésnek – Árkosi Árpád és Kerényi Imre jóvoltából – egyre többen a nyomába eredhetünk, s a meghurcolt Béres József sorsát megismerve nemcsak a magunk sorsán, hanem a megvádolt földi léten is marad még tűnődnivalónk!

* A szerző filozófus  

Így készült a Béres - Újszínház

2016. november 21., hétfő

Dráma készült Nagy Imréről! - Kortársak véleménye Fazekas István darabjáról




                                                                 Árkosi Árpád (rendező, Nemzeti Színház)

Ez a  mű méltó folytatása azon történelmi drámáknak, amelyek felelősséggel és merész írói fantáziával készítenek látleletet nemzetünk sorsfordító "pillanatairól". A drámai szerkezet minden elemében megtartja azt a roppant terhet, amelyet felemel, sőt azt a végsőkig fokozni tudja. Nemcsak a szobrokban is megörökített "nagyok", de a névtelen hősök is ugyan olyan erősen képviselik és formálják azt a társadalmi tablót, amelyben önmagunk jelen idejű arcát, lelkületét fedezhetjük fel. Hiszem, hogy meg fogja találni azt a színházat, mely méltó módon  színpadra is álmodja!

Falussy Lilla (dramaturg, Újszínház)

Fazekas István legújabb drámai remeke, a Kegyelmet nem kérek, kegyetlen őszinteséggel mutatja be az 1956-os forradalom utáni tisztogatásokat, a hatalom stabilizálódási időszakában. A dráma a recski kényszermunkatáborban kezdődik, majd felváltva mutatja be a kádári hatalom berendezkedését, a Nagy Imre pert, valamint a menekülő magánéletet. A társadalom polarizálódik ebben az időszakban, akinek engedi a lelkiismerete, a koncepciós perekben árulóvá lesz, cserébe jó munkát és nyugodt életet kap. Aki viszont ragaszkodik az elveihez, menthetetlenül elbukik. Ez utóbbi utat járja be Tibor, a darab egyik főhőse, aki túl sokat tud Kádárról, mivel vele tartott a nehéz időkben, s mert a forradalom leverése után is a forradalom mellé áll mindenképpen vesznie kell. A darab egy dokumentumdráma pontosságával idézi fel a hamis tanúvallomásokra épülő Nagy Imre pert és az emblematikus "Kegyelmet nem kérek" mondattal zárul, pontosabban feloldja a feszültséget egy istentiszteleti úrvacsora kezdeti pillanatával, mely az időtlenségével univerzálissá és örökérvényűvé emeli a darabot. Nem hiányzik a férfias humor sem, mely legfőképpen a munkatáborban játszódó jeleneteket szövi át. Ezek között legemlékezetesebb a Sztálin halálát hírül hozó krónikás, akit kínvallatása során az emésztő gödörbe nyomtak bele fejjel lefelé és egy itt elejtett újságból értesül Sztálin halálhíréről. Igazi vérbeli közép-európai szatíra született Fazekas István tollából.

Kaiser László (író, dramaturg)

A Béres Józsefről szóló darab után Fazekas István új drámájában a recski munkatábor hétköznapjaitól Nagy Imre halálra ítélésig terjedő bonyolult és mégis egyértelmű időszakot vizsgálja. A sajátságos jelenettechnikával íródott mű eszmeisége, az „öntudat amputálásának" lehetetlensége, vagyis az emberi méltóság és tartás megőrzésének nagyszerűsége a drámában még kevés az írói üdvösséghez. Ehhez színi mozgásra és életre képes alakok kellenek, dramaturgiai biztonsággal megteremtett, korra jellemző szituációk s nem történelmi szócsővé formát verbalitások, egyszóval mindaz, ami Fazekas darabját, ezt a remek 56-os és emberi drámát (benne sorsokkal, tragédiákkal) kitűnővé teszi és az írót igazi színpadi szerzővé avatja.

Pethő Sándor (filozófus, vallástörténész, Károli Gáspár Református Egyetem)

Történelmi drámát írni hálátlan feladat. Ha az író puszta ürügyként használja a történelmet, annak a hitelesség láthatja kárát. Ha viszont kitartóan ragaszkodik hozzá, azt gyakran a cselekmény szenvedi meg.                                                                                                                                    
Fazekas István ötödik drámájában erre a hálátlan feladatra vállalkozik. A kor, melyet színpadra visz, - az 1953 és ’56 közé eső időszak - a magyar történelem ellentmondásos korszaka. Egyszerre fullasztó és lelkesítő évek, történelmünk sűrített kivonata. Zsarnokság, forradalom, árulás, bosszú, megtorlás – a tragikus nemzeti történelem, és a fordulatos történelmi dráma szinte minden kelléke megvan benne.  Az 1953 és ’56 közötti időszak kollektív történelmi neurózis. Nemcsak azért, mert egyszerre a kisszerű, jellemtelen antihősök és a megcsalatott, bukásra ítélt valódi hősök kora. Azért is, mert több mint fél évszázad után is indulatokat vált ki belőlünk. Évtizedek elhallgatása, és immár negyed század gyakran piszmogó recepciótörténete után se mondhatjuk el, hogy helyére került volna a lelkünkben! Nem tudjuk elengedni, mert soha nem volt igazán a miénk! Nemcsak a bukás emléke maradt velünk, hanem emlékükben, és olykor fizikai valóságukban – és valószínűleg ebből nőhet majd ki az 1989 utáni korszak történelmi drámája –a bukást előidézők szelleme is. Fazekas István színdarabjában Kádár, Biszku, a minden rendszerváltáskor új ruhába bújó ÁVH-s is hős: annak a kornak a hőse, melynek kisszerű antihősökre van szüksége ahhoz, hogy a valódi heroizmust megtörje, akasztófára küldje, emigrációba kényszerítse. Az író ítélete a korról?  A kor ítélete önmagáról. Az áldozat és a gyilkos egymásba kapaszkodó történelmi haláltánca, melyet - mint a dráma utolsó jelenetében - csak a szembenézés szakrális aktusa oldhat fel.
Fazekas István drámája elfojtásainkkal szembesít bennünket. És ezáltal szabadít fel, ha maradt még lelkierőnk a szabadság elviselésére.

Szabó Csilla (rendező, ÉS?! Színház)

Miért fontos egy dráma az 1956-os eseményekről? Azért is, hogy ne történhessen még egyszer a magyarság történelmében olyan embertelenség, mint az ötvenes években. A dráma ugyanis nemcsak mozgat, de mozgósít is! Hogyan jut el egy nép odáig, hogy változtatni akar sorsán, és hogyan jut el odáig, hogy a terror nyomása alatt már nem mer semmit sem tenni, csak tűr? Az ember nem gonosznak született, hanem szabadnak, szépnek. Mi juttatja hát el odáig, hogy elfelejti emberségét, és másokat megalázva, elnyomva szolgál egy olyan hatalomnak, mely hazugságok árán épít hazug ideológiákat? Szabad-e ilyen hatalmakat szolgálni, vagy lehet-e nem szolgálni, ha már az ember fizikai léte a tét? Ezek a kérdések dolgoztak bennem, amikor Fazekas Pista drámáját olvastam. Fontos, hogy a fiatalok ezrei kezébe jusson ez a mű! Fontos, hogy színház-pedagógiai foglalkozásokon elemezzék a hatalom kérdéseit! Hogyan maradhatnak emberek minden helyzetben! Hogyan lehet civil kurázsival tenni a hatalom túlkapásaival szemben!

Véghelyi Balász (író, költő)

Mi a történelem? A mindenkori jelen emlékezete. Az élet tanítómestere. A győztesek igazsága. Hősök és árulók, dicső és bukott vezérek egy hatalmas színpadon. Főúri lakomák és kenyérre váró embersorok. A történelem maga az élet. Valamennyire tehát minden igazi dráma a történelemről szól. Fazekas István műve a történelmet alakítók jellemét és motivációit vizsgálja egy olyan korszakban, amikor az embernek választania kellett jó és rossz, igaz és hamis között. A választáson gyakran az élete vagy a szabadsága múlt. Az ötvenes évek ismert és jellegzetes figuráinak eleven megidézésével mutatja be történelmünk sötét korszakát – és azt a pillanatot, amikor egy nép azt mondta: elég volt. Méltó főhajtás ez a mű 1956 hősei előtt.
                                  





EchoTvUjszinhaz15

Cseh Tamás Nem látlak én téged többé

Így készült A kőszívű ember fiai - Újszínház